Mytic Sang Középiskola

....

Beléptem a terembe és amint észrevettek a diákok, fel is álltak és kihúzták magukat. Néha tényleg olyan érzés tölt el, mintha nem is tudom, én lennék maga Julius Caesar. A jelentők szokás szerint jelentettek a hiányzókat és úgy húsz perccel a becsöngetés után beugrott az örökös későnk. Nem szoktam utálni diákokat és vele sem vagyok így, de azért igazán beérhetne időben.
Miután vége lett az órának és mindenki kiment, intettem Miss MacCarrik-nak, hogy jöjjön oda hozzám. Szépen meg fogom kérdezni, hogy miért késik folyton és ha nem adja meg a kellő tiszteletet, majd feleltetem. Úgyis jó dolgozatokat ír és biztos vagyok benne, hogy szóban is el tudná mondani az anyagot. Szóval így csak kapna egy ajándék ötöst.
- Jó napot, Miss MacCarrik. - szólítottam meg, mikor odaért hozzám.
- Elmagyarázná kérem, hogy miért szokott ennyit késni? Talán valami komoly dolog van a háttérben? - kérdeztem. Nem állt szándékomban felelősségre vonni, csak tudni szerettem volna.

Igen ismét elkéstem. Alig három hónapja járok ide és minden reggel sikeresen elkésem a történelem órámról.
Mikor a terem elé értem, gyorsan beosontam "egy elnézést a késésért"-et dünnyögve Mr. Hudson-nak. Az órán csendben figyeltem és jegyzeteltem, mint a kis angyal. Aztán ahogy meghallottam a csengőt felálltam és összepakoltam a holmijaimat. Éppen elindultam volna kifele, mikor Mr. Hudson magához hivatott. A hátizsákommal a hátamon odasétáltam a tanárúrhoz és kérdőn néztem rá.
- Jó reggelt Mr. Hudson..- Dadogtam és tekintetemmel a földet fixíroztam. Kérdése inkább ért kellemetlenül, mint lecseszősen.
- Tudja... még meg kell szoknom, hogy itt mások a dolgok..- Motyogtam zavartan és igyekeztem minél kevésbé zavartnak és nyugtalannak mutatkozni.
- Sajnálom, többet nem fog előfordulni.

Sejteni sejtettem róla, hogy anyuci rendes kislánya, hiszen mindig olyan csendben szokott az óráimon ülni. Lehet, csak azért, nehogy kihívjam felelni. Mindegy. A lényeg, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyire félénk is. Nem tudom, a diákok egy része miért ilyen visszahúzódó, amikor tanárokkal beszél. Nem harapunk, vagy ilyesmi.
- Hogy érti, hogy mások a dolgok? - kérdeztem. Nem értettem, ez hogy függ össze a késéssel. Elvégre mindenhol ugyanakkor kezdődik a tanítás.
- Remélem is, hogy többet nem késik majd. És ha bármivel kapcsolatban segítségre van szüksége, nyugodtan forduljon hozzám. - mondtam neki és egy barátságos mosolyt küldtem felé, hogy kicsit feloldódjon. Nem szeretem, ha feszültek a diákok.

Ahogy a tanárurat figyeltem érdekes dolgok futottak át az agyamon. Kicsit hasonlított Mr. Conell-re, az előző igazgatómra. Bár az igazat megvallva, Mr. Husdon eléggé fura teremtés volt.
- Kicsit még új az iskola..- Motyogtam halkan és csendesen. A segítség felajánláson kicsit megdöbbentem, majd döbbenetemet felváltotta a düh és a harag. Nem tetszett az a dolog, hogy ő csak így felajánlja a segítségét bárkinek. Ez tudott a legjobban dühíteni. Hogy miért azt nem tudtam, de ez nálam mindig kicsapta a biztosítékot.
- Egyedül is remekül meg fogom oldani, nincs szükségem a maga segítségére.- Kezdtem kiabálni velem. Mikor a kifele és befele szállingózó diákok megálltak és ránk néztek, jobban mondva rám megdermedtem.

Meglepődtem azon, ahogy rám kiabált. Egyszerűen csak felajánlottam a segítségemet, olyan nagy probléma ez? Eddig majdnem minden diák, akit tanítottam, szívesen fordult hozzám segítségért. Igaz, hogy az egyikükkel sima tanár-diák viszonynál a kelleténél több alakult ki, de csak nem esek bele megint ebbe a hibába. Ugye nem?
- Nyugodjon le, kérem. Nekem csak úgy tűnt, hogy nem igazán tud ebben az új környezetben eligazodni. Csak próbálok segítőkész lenni, érti? - kérdeztem tőle higgadtan. Nem, nem fogok ráüvölteni egy diákra.
Megláttam, hogy néhány erre kószáló tanuló benézett a kiabálás hallatán, ezért kicsit behajtottam az ajtót.
- De ha nem, hát nem. Nyugodtan távozhat. - mondtam, amikor visszasétáltam a katedrához.

- Nem kel a segítsége. Tökéletesen boldogulok egyedül is.- Morogtam hangosan. Nem érdekelt, hogy ha meghallják, az sem érdekelt, ha itt leírom magam, de nem szeretem, ha félős kis nyuszinak tartanak. Még ha az is vagyok. Mikor beljebb csukta az ajtót, hogy ne bámuljanak befele azonban egy kicsit megijedtem. Azok után, hogy anyám miket művelt velem, minden egyes hirtelen mozdulattól féltem. De szerintem ez nem csoda.... Mikor közölte velem, hogy nyugodtan távozhatok lassan elindultam kifele. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, feltörtem a pulóverem ujját. A pulóverem hatalmas heget takart, így mikor azt feltörtem elővillant. Nem törődtem vele, csak szépen lassan elindultam kifele...

Amikor visszamorgott valamit, majd elindult kifelé, megcsóváltam a fejem. Ezek a mai fiatalok, túlságosan pofátlanok. De nem volt kedvem büntetésből feleltetni. Miért? Egyszerűen túl fáradt voltam hozzá.
Láttam, hogy amikor felhajtja a pulóvere ujját, egy hatalmas heg bújik elő. Na ne. Nagyon remélem, hogy nem azokhoz az emo tanulókhoz tartozik, akik folyton bántják magukat.
- Várjon! - szóltam utána, majd odamentem és óvatosan megfogtam a karját - Ugye nem szokta bántani saját magát? - kérdeztem és aggódóan néztem rá. Ilyen vagyok, érzékenyen érint, ha egy diák mazochista.

Már éppen kiléptem volna az ajtón, mikor Mr. Hudson megállított. Mikor megfogta a kezem és feltette a kérdését megijedtem és hátrálni kezdtem. De csak addig tudtam, míg bele nem ütköztem az egyik padba.
- Én.. nem... ez csak.. egy baleset..- Mondtam és igyekeztem nem leleplezni a nyakamon és a másik kezemen lévő sebeket. Bár kicsit nehéz volt, mivel a pulcsim alatt csak egy pántos póló volt rajtam. Reszketve és könnyekkel küszködve álltam Mr. Hudson előtt és nagyon reméltem, hogy nem fogja megnézni a másik kezem, vagy esetleg a nyakamat.

Tiltakozni kezdett, hogy nem is bántotta magát és hogy csak egy baleset. Ilyen heget nem szokott baleset okozni. Ennek más állhat a hátterében. Láttam, hogy mintha mást is takargatna magán. Gyanús.
- Baleset? Milyen baleset okoz ilyen sebet? - kérdeztem gyanakodva, majd folytattam - A legtöbben képesek lennének megölni azért, amit most mondani fogok, de... - elővettem egy papírt majd felé nyújtottam - Itt van az iskolapszichológus elérhetősége. Szerintem jobb lenne, ha beszélne vele. - mondtam és reméltem, hogy nem fog ezért is rám üvölteni.
- Vagy elmondhatja nekem is, hogy mi történt. Talán segíthetek. - tettem hozzá.

Gúnyos mosoly terül szét az arcomon.
- Segíteni? Senki nem tud rajtam segíteni.- Válaszoltam könnyedén, majd egy lépést közeledtem felé.
- Nincs szükségem a segítségére. Senki segítségére nincs szükségem, mert senki nem tud segíteni.- Mondtam ingerülten és hagytam, hogy könnyeim szépen lassan lefolyjanak az arcomon. Nem akartam, hogy így lásson egy tanár, és az se érdekelt, hogy mit gondol rólam ezek után. Az meg pláne nem, hogy az igazgatónál kötök ki. Éreztem, hogy maradéknyi erőm is elhagy és egész testemben remegve elindultam kifele az udvarra. Nem érdekelt, hogy ki mit mond, vagy hogy néz rám, csak rohantam kifele... A parkolónál lelassítottam és ezüstszürke Opel-emnek dőltem. Hangos zokogásban törtem ki, és reméltem, hogy senki nem lát meg. Már réges-régen becsöngettek a következő órára, de hidegen hagyott ez most.

A kisasszony ismét rám förmedt, amikor megint felajánlottam a segítségemet, majd kirohant a teremből. Nem nagyon törődtem volna vele, de éppen becsöngettek és milyen tanár lennék, ha hagynám elmenni? Na jó, azért talán mégis érdekelt, hogy mi van vele.
Amikor kiértem az épületből, ott állt egy autónak támaszkodva és úgy tűnt, mintha zokogna. Közelebb mentem hozzá és valóban rázkódott a sírástól. Óvatosan az egyik vállára tettem a kezem.
- Ne haragudjon, én nem akartam megbántani. Talán mondtam valami rosszat? - kérdeztem, majd elővettem egy zsebkendőt és felé nyújtottam - Tessék. - mondtam.

Egy kis idő múlva megéreztem egy kezet a vállamon. Ijedten megfordultam és szembe találtam magamat a történelem tanárommal. Elvettem a zsebkendőt a kezéből, majd letöröltem könnyeimet és válaszoltam a kérdésére.
- Ne haragudjon. Én csak.. nem könnyű ez most nekem.- Néztem rá könnyes szemekkel.
- Sajnálom, hogy kiabáltam magával... Nem akartam tiszteletlen lenni..- Zokogtam, majd elfordítottam, hogy ne lássa az arcomat. Volt valami fura a tanárúrban, de most ez se nagyon izgatott. Egyedül szerettem volna lenni. És nem érdekelt, hogy mit csinál. El akartam menekülni, mint mindig, ha erről a dologról faggattak. Ilyenkor mindig elmentem valamerre, hogy kisírjam magam és mikor megnyugodtam mosolyogva mentem vissza. De most ahogy észre vettem, erre semmi esélyem nem volt.

Tess hátat fordított nekem és úgy zokogott tovább. Tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem vagyok a vigasztalások mestere, sosem voltam az a típus akinek a vállán bárki kisírhatja magát. De igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Kezemet a lány vállára tettem és próbáltam úgy vígasztalni.
- Figyeljen, menjen szépen haza, igazolok magának egy napot, mert úgy tűnik tényleg nincs a legjobb passzban. - mondtam megértő hangon. Vállánál fogva lassan magammal szembe fordítottam és próbáltam kiolvasni valamit a szeméből a szomorúságon kívül. Akkor vettem csak észre, hogy milyen gyönyörű szempárral lett a lány megáldva. És az arca olyan selymesnek tűnt, hogy legszívesebben végigsimítottam volna rajta, de azért ilyet mégsem tehetek. Azonban nem tudtam megállni, mert volt a lányban valami nagyon vonzó, nem tudnám megmondani pontosan, hogy mi. Végigsimítottam az arcán és fejét két kezem közé fogtam.
- Bár még mindig nem tudom, mi a problémája, de előbb vagy utóbb minden megoldódik. - mondtam. Meg szerettem volna csókolni azokat a puhának tűnő ajkakat, de... Nem, ilyet nem tehetek! Nem eshetek bele ismét ugyanabba a hibába, mint régen.

Amikor megéreztem a professzor kezét vállamon kicsit megijedtem. Majd mikor maga felé fordított szívverésem a kétszeresére gyorsult. Megijedten hirtelen, de mikor két keze közé fogta az arcomat a lélegzetem is elállt. Nem voltam még sose ilyen helyzetbe egyetlen fiúval sem, nem hogy még a történelem tanárommal.. Láttam, hogy tekintete az ajkaimra téved, és az az érzés fogott el, hogy meg akar csókolni, csak nem mer. Az igazat megvallva sose éreztem még ilyet, senki iránt. Szaggatottan vettem a levegőt és a gyomrom görcsbe ugrott, ahogy ott álltunk. Kezei még midnig az arcomon voltak, és kellemesen meleget árasztottak magukból. A belsőm egyik fele visított, hogy szabaduljak meg tőle, lépjek le gyorsan, a másik viszont azt sugallta nekem, hogy maradjak így és csókoljam meg. Tekintetem akaratlanul is az ajkaira siklott, és annyira hívogatóak volt számomra... Lassan közelebb hajoltam, de csak nagyon lassan...

Nagyon meglepődtem, amikor közelebb kezdett hajolni felém. El sem tudtam képzelni, mitől változhatott meg így hirtelen. Az előbb mintha még utálata fő tárgya és kiborulása levezetési alanya lettem volna. De most... Én vagyok rá ilyen hatással? Vagy ő lett hirtelen más. Próbáltam rászólni magamra, hogy nem, ezt nem szabad, de valamiért az ösztöneim kerekedtek felül rajtam, míg végül két kezemet arcán tartva óvatosan magamhoz húztam a fejét és egy lágy csókot leheltem ajkaira. Rövid volt ugyan, de úgy éreztem, mintha egy angyal megáldott volna lelki örömmel. Mikor abbaszakadt a csók, hirtelen elengedtem őt és hátráltam pár lépést.
- Ne haragudjon, én... nem tudtam, mit csinálok. - kezdtem mentegetőzni, amikor rájöttem, mit tettem. Körbenéztem a parkolóban, de szerencsére senki nem látott semmit. Legalábbis remélem.

Mikor ajkai az enyémeket érintették elakadt a lélegzetem és a szívem kihagyott egy ütemet. Aztán minden visszatért régi kerékvágásba, mikor ajkai elhagyták az enyémeket és pár lépést hátrált.
- Én.. nem.. semmi baj.. azt hiszem.. ezt nekem sem lett volna szabad..- Motyogtam és egyszer az arcára egyszer a földre pillantottam. Igazából a szívem majd!' kiugrott a helyéről. Még soha nem éreztem ilyet. Pár lépést hátráltam, míg neki nem ütköztem egy kocsinak, ami mögöttem állt.
- Én.. azt hiszem...- Köszörültem meg a torkomat. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit kéne most mondanom, de volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha csöndben maradok. Közben láttam, hogy Mr. Hudson körbenézett a pakolóban, hogy nem látott-e valaki minket, de én senkit nem láttam, hál' a jó istennek.

Miután abbamaradt a csók, motyogott valamit az orra alatt, majd ő is hátrált pár lépést. Én még mindig nem tudtam elhinni, mit tettem. Főleg azt, hogy miért tettem. Miért? Az nem lehet, hogy...? Nem, nem és nem! Ez lehetetlen. Nem lehet, hogy már megint! Tess hirtelen egy köszörüléssel félbehagyta a megkezdett mondatát. Mi? Mit hisz? Azt tudom, hogy én mit hiszek. Csak nem akarom bevallani magamnak. Mert nem csak hiszem, hanem tudom is, hogy érzek valamit a lány iránt. Hirtelen tegezésbe váltottam és úgy szólaltam meg.
- Tess, nem tudom, te mit hiszel, de... Azt tudom, hogy én... Mindenképpen érzek irántad valamit. - mondtam, miközben lassan közelítettem felé, majd ismét két kezem közé fogtam gyönyörű arcát. Végül megint gyengéden rátapadtam ajkaira és lassan, hosszasan csókoltam őt. Ettől a pillanattól fogva nem érdekel, hogy ki látja meg.

Kikerekedett szemekkel és vörös arccal hallgattam, ahogy Mr. Hudson bevallotta, hogy érez valamit irántam. És amikor másodjára is megcsókolt, hosszan és lassan kezeimet a hajába csúsztattam és közelebb húztam magamhoz. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, csak azt tudtam, hogy én sem vagyok semleges a tanárúr iránt. És ami még jobban felzaklatott a csókunknál, hogy minden érintése felperzselt és égetett. Aztán mikor hirtelen egy kocsi gurult a suli parkolójából. Gyorsan elszakadtam Mr. Hudson-tól. A kocsira pillantottam, amiben Zack ült. Mellénk gurult és letekerte az ablakot.
- Zack.. mit keresel itt?- Kérdeztem kicsit idegesen és zaklatottan.
- Fogadóóra van ma, apa elküldött. Minden rendben?- Kérdezte.
- Persze. Őm... Zack ő itt a történelem tanárom, Mr. Hudson... Ő itt a bátyám.. Zack MacCarrik.- Mutattam be őket egymásnak és összekulcsoltam a mellkasom előtt a kezeimet.
- Örvendek, Mr. Hudson. Leparkolok és visszajövök.- Mondta.
- rendben, errébb találsz helyet.- Mutattam a suli mögé. Bólintott, majd sebességbe tette a kocsit és elindult. Felsóhajtottam, majd a tanárúrra néztem.

Nem akartam őt elengedni, örökké ebben a pillanatban szerettem volna, ám hirtelen elhúzódott tőlem. Először nem értettem, miért, de aztán megláttam a mellénk érkező autót. Egy fiú ült benne, akiről mint kiderült, Tess bátyja. Válaszoltam is volna neki, de mielőtt bármit tehettem volna, követte a húga utasítását és elhajtott. Amint megint kettesben maradtunk, kezdtem kicsit ideges lenni, nem tudtam, mit is mondjak. De végül rászántam magam, hogy megszólaljak.
- Ami történt... annak nem kellett volna megtörténnie - jelentettem ki, majd folytattam - Minden kétséget kizáróan érzek irántad valamit, de szerintem ennek véget kéne vetni. Engem nem zavarna, ha ki lennék rúgva, de nem szeretném, ha veled is ez történne. Mit választasz? - kérdeztem. Igen, nyilván nem akartam, hogy repüljön az iskolából, de ha felvállalja, akkor nem áll jogomban az útjába állni.

Kikerekedett szemekkel néztem magam elé és hallgattam, hogy mit mond. Aztán mikor feltett ey kérdést felnéztem rá.
- Én... nem tudom.. nézze Mr. Hudson az igazat megvallva.. fogalmam sincs.. mit mondjak.. Én se vagyok közömbös, de nem kockáztathatja a munkáját e fél affér miatt.- Motyogtam és próbáltam kerülni a tekintetét. Még mindig alig hittem el, hogy megcsókolt.
- Nem szeretném, ha bármi bajod esne, emiatt.- Mondtam és valahogy automatikusan letegeztem.

- Tudod, mit? Nem érdekel. Nem érdekel a munkám és hogy mi történik, ha megtudják, ami köztünk folyik. Fel merném ezt vállalni, ha... ha a ez nem sodorna téged veszélybe. De pontosan tudom, hogy ezért téged is kirúghatnak. Olyan önző pedig nem lehetek, hogy a magaménak tudjalak, de csak titokban találkozzunk. Úgyhogy rajtad áll a döntés. - mondtam és nyeltem egy nagyot. Komolyan éreztem iránta valamit és el tudtam volna képzelni a közös jövőnket. De mint neki is mondtam: nem lehetek vele önző.

- Erről nem tudok dönteni. Most meg végképp nem. Ez így hirtelen kicsit sok is egyszerre. Egyik pillanatban még az órán vagyunk, a másikban pedig éppen arról beszélünk, hogy mind a ketten érzünk valamit egymás iránt. Szerinted még is mit kéne mondanom?- Kérdeztem tőle kissé kétségbe esetten és hisztérikusan. Az igazat megvallva még mindig ott voltam, hogy semmit nem értettem. Egy féléve ismertem már Mr. Hudson-t, és mindig is jó képű történelem tanár volt, de.. arra sose mertem gondolni, hogy esetleg idáig fajulna a dolog.
- Nézze, Mr. Hudson... én.. nem tudom mit mondjak.- Váltottam át újra magázódásba és kínomban már az ajkaimat rágcsáltam. Persze azonnal beugrott, hogy milyen puha és milyen meleg volna csókja, és legszívesebben újra megcsókoltam volna: hosszan, és szenvedélyesen.

Végighallgattam, amit mondott és nem tudtam, mit is mondhatnék rá, mit is reagálhatnék. De nem szerettem volna már az első nap elveszíteni. Mert ha tényleg szerelmes vagyok valakibe, akkor képes vagyok hónapokon át mély depresszióban lenni, ha az a valaki el hagy, vagy valami arra kényszerít minket, hogy eltávolodjunk egymástól.
- Ez majd segíteni fog... - mondtam halkan, majd két kezem közé fogtam gyönyörű arcát és ismét megcsókoltam. Ezúttal olyan szenvedélyesen és olyan hosszan, amennyire az lehetséges volt. Azt akartam, hogy ebből rájöjjön, mit is akar. Hogy megéri-e neki, hogy kockáztasson, vagy inkább hagyja a fenébe az egészet. Most már minden csak rajta áll, én már döntöttem.

Magamban vívódtam, hogy mit is kéne tegyek, de amikor megéreztem puha ajkait az enyémeken, már nem akartam gondolkozni.. Nem akartam vacillálni azon, mi helyes és mi nem. Csak egy valamit akartam: Vele lenni. Kezeimet a nyaka köré fontam és szorosan hozzá bújtam.
- Nem szabad elmondanunk senkinek, igaz?- Kérdeztem, mikor csókunk véget ért. Fejemet a mellkasára döntöttem és csendben csak magamhoz öleltem. Valahogy ez így olyan megnyugtató volt számomra, hogy nem akartam, hogy vége legyen.