Cseppkő Barlang

.......

Amikor megérkeztem a városba,elkezdtem bolyongani az erdőben.
Hirtelen észre vettem egy barlangot amit gondoltam megnézzek. Lassan felsétáltam a nyíláshoz és beléptem.
A barlangot gyönyörű cseppkövek borítottak és az egyik tetőig érő tövébe leheveredtem.
Gondolataim elkalandoztak a régmúlt felé és lassan lecsukódtak a szemeim.

Éreztem, hogy már szinte tocsogok a sárban. Sokadszorra menekülök az üldözőim elől, de sajnos fogalmam sincs miért üldözben. Annyira félek...Miért keserítik meg az életemet.
Nem érdekelt merre futok, futottam amerre a lábam vitt, egyszercsak azon kaptam magam, hogy egy sötét barlangszerűségbe futok, és hirtelen átesek valakin. Már nem éreztem fájdalmat, hiszen annyit kellett átélnem a 19 évem során, hogy egy kis esés már meg sem kottyan nekem. Hirtelen felugrottam, majd egy sarokba mentem, ahol összecsuklottam, és zokogni kezdtem. Nem érdekelt ebben a pillanatban ki van itt, és hogy mi, ha most meghalok, akkor ennyi volt az életem.
[You must be registered and logged in to see this image.]

Hirtelen felriadtam,mert valami a lábamnak ütközött. Lassan felpillantottam és egy fiatal lányt láttam zokogni az egyik sarokban.
Lassan,hogy ne ijesszem meg felálltam és odasétáltam hozzá. Menet közben felkattintottam az öngyújtómat,hogy legyen valami fény forrás.
-Bocsánat kisasszony, nem akarom megrémíteni,de valami baj van?-kérdeztem,majd letérdeltem elé. Éreztem,hogy valamitől retteg és próbáltam rájönni,hogy mitől.

Éreztem valami rosszat, ugyan az.-az érzésem volt ezzel a fiúval kapcsolatban mint az elrablómmal, próbáltam még beljebb menni, mikor közelített felém, de sajnos a fal nem engedett beljebb.
- Kérlek...nem akarom újra azt érezni...kérlek ne bánts - próbáltam meg szólalni, de csak nyöszörgés jött ki a torkomon, azért reméltem megérti azt amit mondok. Nem akarom újra azt a fájdalmat átélni, mint egész életemben...

[You must be registered and logged in to see this image.]

A lány megijedt tőlem.
-Ne félj, tényleg nem akarlak bántani,de ha akarod segítek neked mindenben.-mondtam,majd meg hallottam mások lépteit is.
Gyorsan a lány és az ismeretlenek közzé léptem.
-Mit akartok itt és miért üldözitek a lányt?-kérdeztem.-menjetek innen vagy egyikötök semm hagyja el élve a barlangot. kiáltottam miközben elkezdet a szemem vörösen ragyogni.

Éreztem, hogy igazat mond. Egyszerűen megéreztem mindenkiben, hogy éppen hazudik e vagy sem. És ő bizony most nem hazudott. Hallottam, hogy közben az üldözőim megtalálnak. ~ Édes Istenem mi lesz most~- gondoltam magamban, hiszen tudtam, hogy sokan vannak, de mégis...valami történt. Mikor meglátták az idegen férfit, mitha megijedtek volna, de vajon miért? Ki ő?
Hallottam, ahogy a fogvatartóm, a közvetlen közelembe jön. Nem tudtam mi fog következni, de féltem. Rettenetesen.
[You must be registered and logged in to see this image.]

Az egyik férfi elkezdet közeledni felénk,hirtelen felkaptam a kezem és felemeltem a nyakánál fogva.
-FElejtsétek el a lányt, ő már a védelmem alatt áll.-mondtam.-Nem akarjátok megtudni hogy mire képes egy közel egy közel 700 éves vámpír,aki Artúr király udvarában nőtt fel.
Lassan letettem a férfit majd egy hatalmasat löktem rajta.
Sajnos nem vettem észre,hogy az egyikük tőrt ránt és az oldalamba szúr vele.
-Kisasszony kérem most forduljon el. Ez nem egy fiatal hölgy szemének való.- vettettem hátra félvállról, majd lassan elmosolyodtam,hogy kibukkanjanak szemfogaim.
A pillanat tört része alatt az emberek között teremtem és hatalmas pusztítást vittem végre közöttük.
Arra azért vigyáztam,hogy egyikük eltudja mondani a megbízójuknak,hogy mi történt.
Megfordultam és a lányra néztem
-A nevem Lanc. Önt hogy hívják?

Ámulva néztem mikre képes ez a férfi, fogalmam sincs mi Ő valójában, de megvédett...az életét kockáztatta értem, egy olyan lányért akit nem is ismer, sőt soha életében nem látta. Mikor mindenki elment, ő közeljött hozzám, és kérdezett valamit, de inkább arra figyeltem, hogy megsérült. Felugrottam, majd a szemébe néztem.
- Én annyira sajnálom, nem akartam bajt hozni rád...- mondtam, majd lehajtottam a fejem, és így folytattam.
- Délia vagyok...- mutatkoztam be.
Fogalmam sincs miért magázott, mintha egy teljesen más világból jött volna, a beszéde, a viselkedése, egyszerűen bámulatos...Nem tudtam levenni róla a szemem, csak mikor elmosolyodott akkor sikerült.
[You must be registered and logged in to see this image.]

-Nem hoztál rám bajt.-válaszoltam őszintén,majd én is észre vettem,hogy megsérült a karom, ugyanott ahol Artúr megvágott az Excaliburral közzel 650 éve.
-Üdvözölek Délia. Én Lance Eliott vagyok,de szólíthatsz csak Lance-nek is. Tudom, ez most furán fog hangzani,de 670 éve élek ezen a földön. Még Artúr király lovagja voltam egy szörnyű botlásomig.

A mosolyom miatt kivillantak a szemfogaim, de reméltem,hogy ez nem ijeszti őt el.

Meglepett, az amit mondott. De megvédett...nem szabad félnem tőle...
Mégis úgyérzem, nem szabad megbíznom senkiben sem, bár ilyen élet után amilyen az enyém volt, talán érthető. Egy kicsit hátrébb léptem, miután elmosolyodott.
- örvendek Lance...és sajnálom ami az előbb történt, én csak megszöktem...és biztosan utánam küldték ezeket az embereket...- mondtam, majd körbenéztem.
Vajon hol köthettem ki a nagy rohanásom közepette?
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Ne sajnálkozón, hölgyem. Nincs miért.-válaszoltam.-Csak azt tettem amit a lovagi kódex megkövetel egy becsületes lovagtól. Hadd mutatkozzak be rendesen a nevem Sir Lancelott De Voor és a ködös Albinból származok.
Jelenleg Mystic Sang városának cseppkőbarlangjában vagyunk.-mondtam, amikor láttam,hogy tanácstalanul körbe nézz.
-Ha szabad kérdeznem ki elől vagy kik elől menekült?

Próbáltam egy kicsit feloldódni, már amennyire egy ilyen helyzetben lehet.
Vettem egy mély lélegzetet, majd összehúztam magamon a kabátom, majd ránéztem Lanc-re.
- ez egy nagyon hosszú történet...- sóhajtottam, majd folytattam.
- Még kiskoromban raboltak el a szüleimtől...vámpírok voltak, én pedig megszöktem...amiért halálbüntetés jár. - mondtam. Emlékszem, ugyan így járt egy másik hozzám hasonló lány, szinte azonnal megtalálták, hiszen nem mindenkinek lehet ilyen szerencséje, mint ebben a pillanatban nekem, és előttem ölték meg, ezzel is jelezve, hogy én is így járok ha szökéssel próbálkozom. A saját fejemre hoztam a bajt...Bár annál az életnél, amit Jason-től kaptam, még a halál is jobb...

-Értem.-válaszoltam,miközben halványan felcsillant szememben a vörös csillogás.-Megmondaná, hogy merre találom az el rablóit? Szívesen elbeszélgetnék velük.
Beszélgetés közben hirtelen megéreztem,hogy Délia nem ember és valami különleges kisugárzása van.
-Ha nem sértem meg megkérdezhetem,hogy melyik természet feletti fajhoz tartozol? A kisugárzásod régi emlékeket ébreszt bennem.

Fogalmam sincs mire gondolt ezzel a kérdésével, hiszen nem tudok magamról semmit.
Értetlenül ránéztem, majd elmosolyodtam.
- Valószínűleg ember vagyok...azthiszem - válaszoltam egy kurta mosollyal az arcomon. Habár néha furcsa dolgok történnek velem, mint például esténként az a fény a tenyeremben, amivel mindig világítottam, de ezen soha nem gondolkoztam. Bele törődtem a sorsomba...legalábbis próbáltam.
- Fogalmam sincs ki Ő...annyit tudok, hogy egy vámpír, mindig az ősöket emlegették...nem jó vele packázni, ő is egy az első vámpírok közül....

- Értem,szóval ön azt hiszi ember. Pedig a kisugárzása alapján én inkább tündérnek mondanám.-válaszoltam.
-Tudja még régen mielőtt azzá váltam volna ami vagyok, az én ereimben is csörgedezett valamennyi a tündérek véréből édesanyám révén.
-Az el rablója ha itt él a városban, nem lehet az első vámpírok közül,mert ebben a városban tudtommal én vagyok a legidősebb lény.
Talán meséljen még valamit,hátha rájövünk ki is ő valójában. Mást nem tud róla? És ki volt az a lány akit megöltek a maga szeme láttára?

- Nem ebben a városban él- ráztam meg a fejem.
- Ő mindig más fele utazik, mi is mindig vele tartottunk, hogy jó erőben legyen...- mondtam, elég rossz volt visszagondolni ezekre a dolgokra, hiszen belül teljesen összeomlottam, még ha nem is eztmutattam kifelé, a szememből akkor is ki lehetett olvasni.
- tündér? - nevettem fel
- Ugyan már...tündérek nem léteznek...

-Miért hölgyem? Ön szerint,hogy kerül egy közel 670 éves lovag az ön társaságába? Azt könnyebb elhinni,hogy léteznek vámpírok, de azt hogy más lények is azt már nehezebb?-kérdeztem.-Nem vett észre magán furcsa dolgokat?
Lassan messzebb sétáltam tőle és leültem az egyik cseppkő tetejére,ami pont a megfelelő méretű volt.

Ezen nem is gondolkoztam. De igazán megérthetné...soha nem éltem a külvilágban, nem is ismerem igazán a kinti életet, hiszen örökké be voltam zárva egy szobába.
- Talán voltak...de soha nem éreztem azt, hogy más lennék mint egy átlagos ember...és nem is szeretném ezt érezni - jelentettem ki. Normális életet szeretnék magamnak.
Egy kicsit közelebb sétáltam hozzá, majd leültem és magam elé kezdem bámulni, Vajon mi következik ez után, lehetek valaha is egy normális lány?

Félre biccentett fejel hallgattam a szavait,majd amikor közelebb jött egyenesen ránéztem.
-Ön különleges személy,aki nem érdemli meg,hogy szenvedjen a múltja árnyékai miatt.-mondtam ősszintén.- Engedje meg,hogy segítsek választ találni a kérdéseire.
Miután befejeztem felálltam,majd a válaszai után féltérdre ereszkedtem és lovagi esküt tettem neki.
- Én Sir Lancelott de Vorr, lovagi becsület szavamat adom,hogy Délia Katherine Gilbert Úrhölgyet minden bajtól és vésztől megóvom.

Éreztem mennyire zavarba jövök. Valószínűleg ha világos lenne, már rég pipacsvörös fejjel állnék előtte, teljes zavaromban, de szerencsére sötét volt, és remélhetőleg nem látja az arcom színét.
Meglepődtem azon, amit mondott, én nem szeretnék a terhére lenni, és azt sem szeretném, ha egy ilyen becsületes és jótét léleknek, mit Ő bántódása essen.
- Édes Istenem kérlek ne hozz zavarba...- suttogtam, miközben behunytam a szemem, és elmosolyodtam.
- Nagylelkű vagy...és mindent köszönök, de erre semmi szükség, nem szeretném, ha bajod esne, nem ismersz engem, helyettem lehetne neked egy normális családod, akik mellett nem vagy veszélyben...- súgtam, miközben megfogtam a kezét, majd felhúztam térdről.

Amikor Délia megfogta a kezem és elhúzott térdőr, megéreztem benne azt amit utoljára édesanyámnál éreztem.
-Délia,ha hiszel a szavamnak,akkor hidd el,hogy te tényleg a tündérek közzé tartozol.-mondtam, majd könnyedén felemeltem a földről.-Teljesen olyan vagy mint az anyám. Ő is érző szívű és bátor hölgy volt.
-Ne félj nem esik bajom,sok mindenen átmentem már és látod még mindig élek.
A családos megjegyzésére könnyek gyűltek a szememben és eszembe jutott az én szépséges Ginevram.

Talán igaza van, de én akkor is emberként szeretnék élni, habár ez képtelenség, hiszen Jason is a vérem miatt tartott fogva.
Éreztem, hogy hirtelen felkap a földről, majd ismét beszélni kezd. Mintha egy kósza könnycseppet is megpillantottam volna a szemében.
- Sajnálom, ha valamilyen fájós emléket idéztem fel neked, a szavaimmal...- mondtam
- Egy valamit ígérj meg nekem kérlek...., Ha egy kicsit is úgyérzed, veszélyben vagy, hagyj ott engem, kérlek...ne engedd hogy miattam essen bajod.

-Ígérem, nem fogom hagyni,hogy bajod essen és ne félj nekem sem fog.-válaszoltam,majd letettem és letöröltem a könnycseppet a szemem sarkából.
-Te merre laksz Délia?-kérdeztem,hogy ne folyton csak a fájó emlékekről beszéljünk.

- Mystic Sang városába laktam a szüleimmel nagyon régen....de fogalmam sincs merre vagyok- Néztem körbe egykicsit bután, hiszen sötét volt, és semmit sem láttam.
- Már 2 éves korom óta nem láttam a nap világot rendesen...be voltam zárva egy szobába...- suttogtam egy kicsit fájdalmas hangon.